2000. január 30-án az Aurul bányavállalat Nagybánya melletti tározójából mintegy 100.000 köbméternyi, nagytöménységű ciánvegyületeket tartalmazó ipari víz ömlött a Lápos patakba.

A szennyezés a Lápos patakból a Szamosba került, azon keresztül elérte a Tiszát. A Szamos és a Tisza folyókban levonuló szennyvízdugóban a mellékfolyók befolyó vizeinek hígítása ellenére a mérgező anyagok töménysége a teljes magyarországi szakaszon a sokszorosa volt a megengedett határértékeknek. A ciánmérgezés következtében a szakemberek becslései szerint elpusztult 1241 tonna hal, megsérült a tápláléklánc, és a Tisza öntisztító képessége lecsökkent.

A szennyezett víztest február 1-én lépett be Magyarország területére, ennek emlékére az Országgyűlés ezt a napot a Tisza élővilágának az emléknapjává nyilvánította.

A Tisza, mint élő rendszer, több ezer éven át élt békésen egymás mellett a partjain lakó és a környezetében élő emberekkel. A régiek tisztelték az erejét, elfogadták a vízjárta területek határait. A folyó útjuk is volt, vagy szükség esetén védvonal lett. A középkori leírások tanúsítják, hogy a fokokat karbantartották és az elhagyott medrek összekapcsolásával ügyesen fordították saját hasznukra az ártéri területeket. A fokgazdálkodás révén az áradások szabályozott szétterítésével jól működő, extenzív termelő rendszert hoztak létre. Ez magában foglalta a halászatot, az állattartást, a növénytermesztést, a gyümölcstermesztést, alapanyagot adott a náddal, vesszővel, gyékénnyel dolgozó kézműveseknek. Mindez egy olyan, a folyóra alapozott gazdálkodási rendszer volt, amely a környezetbe történő alacsonyszintű beavatkozás mellett használta fel és aknázta ki a folyó által nyújtott lehetőségeket.

Ezt a jól működő, bár kétséget kizáróan nagyon extenzív rendszert számolta fel az ember a 19. században, néhány évtized alatt, kizárólag a saját szempontjai alapján. A folyó szabályozása következtében a Tisza elvesztette hatalmas hullámterének jelentős részét, az áradások szűk folyosóba szorítva, rombolva rohannak. A régi hullámtérre kiterülő vizek hiányát az aszályos években öntözéssel kellett és kell pótolni. A legendás tiszai halállomány ívóhelyei beszűkültek, így jelentősen megfogyatkozott. Mindez már az évszázad végére kiderült. Ezek a változások a folyó völgyében élő emberek életére is komoly hatással voltak. Néhányan a nyertesei voltak, hiszen jelentősen megnőtt az áradásoktól védett, biztonságos termelést lehetővé tévő mezőgazdasági területek mérete, jó néhány település fejlődésnek indult. Ugyanakkor másoknak veszélybe került a munkája, a megélhetése, a természettel összhangban, benne élő emberek egyre inkább háttérbe szorultak. Sok település vesztett a jelentőségéből, mint például Cibakháza, mely az átkelési lehetőség (a híd) megszűnésével a mezővárosi rangját is elvesztette.

A 20. század utolsó évtizedeire a Tisza helyzete és állapota tovább romlott. Szeméthegyek borították el a folyót és partját, a hullámterek ligeterdős társulásait felváltotta a burjánzó gyalogakác, és a régi csendes, természetszerető emberek helyét egyre inkább hangos, pusztító, semmit nem tisztelő emberek foglalták el, akik évről-évre egyre többen lettek. Csak a szabadidejük eltöltéséhez használható háttérként tekintettek a Tiszára, használták és kihasználták a természetet, napról-napra szívták ki a folyó „életerejét”, egyre inkább tönkretéve az önregeneráló, öntisztító képességét.

És a folyó ezt is tűrte, az ívóhelyek szűkülése és az élőhelyek változása ellenére még mindig volt benne hal, és még mindig el tudta tartani a partján élő emberek egy részét.

Azután a 21. század hajnalán megtörtént az elképzelhetetlen, az emberi kapzsiságot jól tükröző, gondosnak és körültekintőnek aligha nevezhető technológia hibájának következtében nagytöménységű cianid-vegyületeket tartalmazó víz került a Lápos patakon keresztül a Szamosba majd a Tiszába. Az ökológiai katasztrófa napjaiban nem volt olyan jel, ami arra utalt, hogy a Tisza ebből még feltámadhat.

A folyó azonban élni akart, és az ökológiai rendszer erejét mutatja, hogy valamilyen szinten sikerült is a regeneráció.

22 éve történt a cianid mérgezés, és a felületes szemlélő napjainkban el sem tudja képzelni, mekkora kárt okozott az ökológiai rendszerben. A legtöbben igyekszenek elfelejteni, pedig inkább emlékezni kéne, és vigyázni a Tiszára, óvni az élővilágát.

Mert ha nem vigyázunk rá, egyszer majd tényleg csak az emlékeinkben lesz élő a folyó.